Második fejezet

   A beszélgetést ez után már nem hallottam. Az alacsony nő kivezetett a teremből, be egy másikba. Leültem egy székre, és azóta is ott voltam. Hozott nekem egy kávét, és velem szemben állt meg, és pár percig meg sem szólalt. Méregetett, én meg kerültem a tekintetét. Inkább az italomba bámultam. Végül sóhajtott egyet, és belekezdett a mondókájába.
  - Fogalmad sincs róla, mibe keveredtél. - kezdte el, és már ettől a mondattól is kirázott a hideg. Mik ezek a sunyi kis utalások? A baleset óta mást sem hallok.- Ez egy teljesen már világ. Olyan dolgokkal, amikről az olyan átlag emberek, mint te, nem hallottatok soha. A mi világunkban létezik a gonosz. Nem abban az értelemben, ahogy ti gondoljátok. Nem az emberi gonoszra értem. Ez sokkal természetfelettibb. - jelentette ki, és egy másodpercre gondolkodóba esett. - Mire emlékszel a balesettel kapcsolatban?
  - Csak...emlékképek. - mondtam, és a szemem elé rebben egy szempár. Barna volt az írisze, de a körül is mintha piros sáv húzódott volna. Bár az biztos csak az élénk fantáziámnak köszönhető. Megrázom a fejem, hogy újra a jelenre tudjak koncentrálni.
  - Akkor most elmesélem mi történt. Camille-lal sétáltál a parkolóban. Ő tudta, hogy neki amúgy nem szabadna ezt tennie, mert így kiesik a testőrök óvó tekintete alól. De inkább veled ment. Megtámadtak titeket. Nem is akármik. - mondja. - Strigák. Ketten voltak. - jelentette ki, de a lány értetlen pillantása láttán nagyot sóhajtott, és magyarázni kezdett. - Ez az a bizonyos gonosz. Ők nagyon erősek, és vérszomjasak. Nagy szerencséd van, hogy élsz. Vagy...pontosabban ez nem a szerencsén múlt... - húzta el a száját. - Amikor ezek a lények megtámadtak, te hősiesen barátnőd elé vetetted magad, és ezzel meglepted őket, és időt nyertél a testőröknek, hogy idejében odaérjenek. Sajnos az más dolog, hogy te ebbe belehaltál.
  Erre értetlenül megráztam a fejét. - Hogy halhattam volna már meg, amikor itt vagyok. Még ha ez az egész igaz is lenne. - tettem hozzá, hogy emlékeztessem a barnát, hogy egy szavát sem hiszem.
  - Mint már említettem, a miénk egy másik rendszer. Más lényekkel, más erőkkel. Így élhetsz. Camille meggyógyított. Újra élesztett, amikor rájött, hogy túl súlyosak voltak a sebeid ahhoz, hogy magadtól felépülj. Vagy hogy éld az eddigi életed. Abban nem gondolt bele, hogy valószínűleg soha nem tudod a rendes kerékvágásban folytatni.
  - Szóval azt mondod, hogy ti... - a szavakat kerestem. - valami természetfeletti lények vagytok, ahogy a strigák is, és hogy Camille újra élesztett? - a másik erre bólintott. - És ezt mégis hogy a fenébe tette? - kérdeztem.
  - Mindent a maga idejében. Most egyenlőre elég, ha azt elmagyarázom, hogy mi tulajdonképpen milyen lények is vagyunk.
  Pár perc néma csönd következett. Érdeklődve pásztáztam a lány arcát, hátha elárul valamit, de semmi. Aztán megszólalt.
  - A Morák...hogy is fogalmazzak...Tulajdonképpen ők olyanok mint a jó vámpírok. Legalábbis, ahogy a ti világotokban mondják. - fogalmazott eléggé nyersen. - A strigák pedig a rosszak.
  - Jó, és akkor te mi vagy? Mert nincs agyarad, meg hasonlók...
  - Én dampyr vagyok. A morák és az emberek közös utódja. Mi védjük meg a morákat a strigáktól. Mind a két faj legjobb tulajdonságait örököltük. Csak sajnos kifogyóban vagyunk.
  - Rendben, de hogy jövök én a ti kis fajok közötti harcaitokba?
  - Örülök, hogy megkérdezted. - mosolyodott el, amire kicsit elvesztettem a bátorságomat. - A tanács most szavaz arról, hogy vajon te megtudnád e állni a helyed, mint egy dampyr. - jelentette ki, az én szememben pedig igazi félelem csillant.

Első fejezet

  Várok. Hogy mire, azt pontosan nem tudnám megmondani. Biztos azzal a dologgal kapcsolatban. Azzal a balesettel. Minden olyan homályos, és senki sem képes válaszolni. Olyan az egész, mint valami álomban, de akárhogy csipkedem magam, egyszerűen nem ébredek fel.
  Egy nagy teremben vagyok. Körülöttem olyan emberek állnak, mint az árnyékok. Feketébe vannak öltözve, és egyszerre érzem azt, hogy figyelnek, meg hogy nem is. A szoba közepén egy nagy, ódon faasztal foglal helyet. Ott is ül jó néhány személy. Ha jól számolom tizenegyen. Egyik oldalt öten, a másikon haton. Az asztalfők üresen állnak. Senki sem szólal meg. Én egyik lábamról a másikra állok idegességemben. Lehet, hogy valami szektához kerültem be?
  A hatalmas ajtó kitárul, és egy szőke hajú lány lép be. Huszonéves lehet, de a szemében mégis látok valami furcsát. Két másik fekete ruhás követi, egy alacsonyabb nő, és egy férfi. Ekkor mindenki felpattan ültéből, és valami meghajlásfélét mutatnak be. Egy percre olyan érzésem támad, mintha visszacsöppentem volna a XVIII. századba. Mintha most a testőrszerű emberek még éberebben figyelnék az eseményeket.
  A szőke int, hogy üljenek le, és ő maga is odamegy az asztal végébe. Olyan méltóságteljesen áll, hogy még én magam is elszégyellem magam a ruhaviseletem miatt. Megköszörüli a torkát, és ahogy beszélni kezd, lyukat vág a csendbe.
  - Mindenki tudja, hogy miért vagyunk itt. - kezdi el rejtélyesen. - A kérdés tehát adott. Ki mit gondol. Mit kezdjünk az emberlánnyal? - valahogy megérzem, hogy rólam szól a beszélgetés, és megpróbálom kivenni belőle a lényeget. Az első kérdésem pedig valahogy így hangzott. Ha engem emberlánynak emlegetnek, akkor ők vajon mik lehetnek?
  Először egy férfi szólal fel. Nagyon gunyoros a hangja, és az egész személy olyan unszimpatikus. - Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy egy emberlánnyal akarjátok megvédetni a Conta lányt? Ez a vérvonal már így is kezd a végéhez közeledni. Ez csak felgyorsítaná a morák kihalását. - érvel. A "Conta lány" szófordulatra én is felkapom a fejem. Talán az egyetemi barátnőmről van szó? És kik azok a morák?
  - Szerintem ha megfelelő kiképzést kap, akkor talán meg tudná védeni. - szólal fel egy újabb ismeretlen. Erre a kijelentésre az előbb beszélő ember felkapja a vizet.
  - Hogy is tudná megvédeni ez a nádszálkisasszony egy strigától?! -
  Nádszálkisasszony? háborodok fel, persze csak gondolatban. A mandulám már így is akkorára dagadt a félelemtől, hogy képtelen lennék megszólalni.
  - Nem szabad elfelejtenünk, hogy a dampirok félig emberek. - mondja egy újabb bent lévő. - Ez arra utal, hogy talán van bennük  annyi spiritusz, hogy meg tudják védeni a morákat. Ez segíthetne a mi helyzetünkön is. Ha az emberek is védelmeznének, nem kéne a dampirokat idő előtt vizsgáztatni. - az asztalfőn ülő lány erre bólint aztán egyenesen rám néz.
  - Te mit tudsz a mi világunkról? - szakítja félbe a veszekedőket. A torkom még jobban összeszorul, és a gyomromban lévő étel liftezőset játszik. Mindenki engem néz. Mintha most eszmélnének rá, hogy én is itt vagyok. Megköszörülöm a torkomat, és erőtlen hangon megszólalok.
  - Tulajdonképen milyen világról is beszélünk?