- Hogy mi? - kérdeztem teljes zavarban.- Ugye ezt nem akarod komolyan mondani? - néztem bele a mélybarna szemeiben, hátha látok valami vidám csillogást, de nem. A teljes igazat mondta. Összezavarodva néztem körbe. - Na jó, az egy dolog, hogy vannak ilyen lények, amiben még nem is biztos hogy hiszek, de hogy még be is álljak ebbe a röhejes szövetségbe, az teljesen kizárt. - jelentettem ki, és most már igazán nem érdekelt, hogy mit szólnak hozzá.
- Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. - válaszolta a barna. - Sajnos nincs választásod. Hidd el, ha nekem kéne döntenem, akkor nem kéne a Szent Vlagyimirba menned, és nem kéne dampyrnak kiképezni, de sajnos nekem nincs akkora szavam. De vannak más emberek is az intézményben. - próbált javítani a helyzeten, a mondat végét elharapta.
- És azok az emberek miért vannak ott? Azért amiért én is megyek? - kérdeztem, bár még mindig hihetetlen volt az, amit mondott. Még hogy egy rakat vámpír egy helyen...
- Majd meglátod. - szorította össze a száját egy vonalra. Valamit titkolt. Nekem ez gyanús volt.
- De én akkor sem akarok odamenni, akár igaz amit mondasz, akár nem. - válaszoltam makacsan. Úgy éreztem, hogy nem bírom már sokáig, és szememmel valami kiutat kerestem. Az ajtó túl feltűnő lett volna. Az ablakok...várjunk csak. Az üvegek feketére voltak festve. Összehúzott szemöldökkel vizsgáltam.
Ezek tényleg azt hiszik magukról, hogy valami természetfeletti lények?
Ekkor valami furcsa dolog történt. Kicsúszott a talpam alól a talaj, és hirtelen nem ismertem fel a környezetem. Valahol teljesen máshol voltam, egy romos épületben. Körülöttem jó pár ember állt. Az egyik srác talán túl közel is hozzám. Hátra akartam húzódni, de nem tudtam. Aztán megcsókolt, forrón, és szenvedélyesen. Szinte már-már kapálództam az agyamban, hogy kijöjjek ebből a képből, de nem sikerült. Egyre közelebb simult a testünk. Vagy várjunk csak. Nem, az nem lehet. Mintha valaki más teste lett volna. Az érintését is éreztem, de mégsem magamon. Egyszerűen furcsa volt.
És visszaugrottam egy másodperc alatt a saját felembe. Nagy levegőt vettem, mintha eddig nem szívtam volna magamba eleget. A testőr...hogy is mondta...dampyr ott állt mellettem. Csak akkor nézett rám meglepetten, amikor a hirtelen nagy levegőt vettem. Mintha fel sem tűnt volna neki, hogy nem voltam itt.
- Minden oké? - méregetett. Vajon elmondhatom neki? Vagy tartsam meg magamnak? Inkább az utóbbi mellett szavaztam, így csak bólintottam, és próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. Valahogy már egyáltalán nem tűnt viccesnek a dolog. Mit is mondott? Hogy újra élesztettek. Lehet, hogy ahhoz van köze. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy ez hogyan lehetséges.
Pár percig csöndben ültünk, aztán a lány felállt. Idegesen járkált ide oda. Csak őt figyeltem, és reménykedtem, hogyha minden részletet megnézek rajta, akkor azzal leszek elfoglalva, és nem a fejemben kergetődző kérdésekkel. Először a haját figyeltem, majd a mozgását. De gyorsan meguntam a dolgot, és visszatértem a gondolataim közé. Vajon higgyek neki? Hogy komolyan léteznek ezek a lények? Vagy szimplán csak agyára ment ez az összeesküvés amit gyártottak?
- Szeretnék megbizonyosodni! - mondtam ki. Hangom ridegen vágott bele a csendbe. A barna értet
lenül nézett rám. -. Bizonyítékot kérek, hogy ezek a lények tényleg léteznek. - tettem hozzá ugyanolyan elszántan. A testőr erre elmosolyodott.
- Nemsokára kapsz róla biztosítékot, ígérem. - válaszolta. A hanghordozása nyugodt volt. Pedig én tudtam, hogy ideges. Nem szívesen csinálja ezt az egészet. Mintha talán egy kis együttérzés is szorult volna belé. De nem biztos. Elég nehéz elképzelni.
A kezem kezdtem el pásztázni, amikor kinyílt az ajtó, és a testőrök társaságában bejött a szőke hajú lány. Talán ő lehetett itt a vezér. Az első reakcióm az volt, hogy felpattantam a helyemről, és úgy néztem.
- Döntöttünk. - közölte. - Mától fogva a Szent Vlagyimir akadémia diákja leszel.
