Ötödik fejezet

  Bent már három-négy ember várt, és amint bent voltam, rögtön mellém léptek. Én belekapaszkodtam az ajtófélfába, és hátrapillantottam a vállam felett, hogy segélykérő pillantást lövelljek a férfinak, aki idáig kísért, de ő már nem volt sehol. Ők többen voltak, én egyedül. Győztek felettem, és leültettek az egyik ülésbe.

  - Bocsánat... - hajoltam oda a mellettem lévő nőhöz - Nem tudna nekem szeretni egy pohár vizet és egy vödröt? - erre csak értetlenkedő arc volt a válasz, és átfordult az ablak felé - Szóval nem? Áh...sejtettem.

  Becsatoltam az övemet, mert nem volt mit tenni. Az ajtó még nyitva volt, de már nagyon úgy tűnt, hogy mindenki indulni akar. A barna hajú nő lépett be, akivel először beszélgettem. 

  - Ohh...hallelujah, mond, hogy te tudsz nekem szerezni valamit, amibe belehányhatok - néztem rá esdeklően, mire először visszahőkölt, majd bólintott, és elment a másik irányba. Idegesen tekintgettem egyik arcról a másikra, és vártam, hogy az egyetlen ismerősnek mondható személy visszatérjen.
  Kisvártatva meg is jelent a kezében egy pohárral és egy gyógyszerrel. Ez sem rossz verzió, de kevésbé biztos. A kezembe nyomta a dolgokat, és én készségesen lenyeltem őket, aztán az üres poharat visszaadtam.
  - Hogy hívnak? - kérdeztem meg, mivel a rengetek körülöttem nyüzsgő ember közül egyikről sem tudtam semmit, és ez egy kicsit zavart.
  - Rose. A királynő testőrségébe tartozom. - jegyezte meg, szóval ez biztos valami jelentős információ lehetett.
  - A szőke hajú nő a teremben. Ő volt a királynő?
  - Igen. Vasilissa Dragomirnak hívják. Mora. - tette hozzá, mintha ezzel mindent egyértelművé tenne. Csak nem nekem. Viszont időm már nem volt visszakérdezni, hiszen az ajtókat a helyükre tették, és alattam a gép zümmögni kezdett. Akkor minden kiment a fejemből, és csak azért imádkoztam, hogy éljem túl az utat.
  Már felszálltunk, és egy ideje mentünk, de én még ugyan úgy szorongattam a székem karfáját. Ujjaim már elfehéredtek, de attól még nem lazítottam rajta.
  - Hey, minden oké?
  - Jah, miért? - kérdeztem vissza kissé nehézkesen.
  - Mert eléggé sápadt vagy. - jegyezte meg a másik.
  - Tényleg? - fordultam oda, és kezembe újra eljutott a vér.
  - Nyugodj meg, semmi baj nem lesz. Sőt, nemsokára oda is érünk. - tette a vállamra a kezét, aztán visszaült. Megpróbáltam ellazulni, és nemsokára álomba is zuhantam. Nem gyakran szoktam egész napokat fent lenni.
 
  Egy pár óra múlva egy kéz rázott fel. - Megérkeztünk! - szólt nekem Rose, és kimutatott az ablakon, hogy a én is megnézhessem. Egy jó nagy erdő terült el lent, előtte pedig jó pár épületrészből álló építmény. Sóhajtottam, mert rájöttem, hogy nincs visszaút. 

Negyedik fejezet

  Mielőtt észbe kaphattam volna, már mindenki mozgósította magát. Egy hosszú hajú férfi lépett oda hozzám, aki egy érzelmes pillantást vetett a barnára. Tuti hogy volt valami köztük, de most valahogy nem értem rá ezzel foglalkozni.
  - Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Gondoskodom róla. - mondta nekem.
  - Már hogy ne aggódnék, amikor nem tudom hogy hol vagyok, és még csak a szüleim sem tudnak rólam semmit. Nincsenek itt a cuccaim, és azt akarják, hogy elhiggyem ezt a sok hülyeséget, amit itt összehordanak? Nem tudom mi az a striga, vagy hogy komolyan meghaltam-e, de ezt nem tehetik velem, azt tudom. Vannak jogaim. És az emberrablásért akár le is csukhatják magukat. - mondtam csak egyre a magamét, mert úgy tűnt, hogy a rettegés kezdi átvenni felettem az uralmat, és ezt nem hagyhattam. Ki kellett adnom a gőzt.
  - Értem, hogy most össze vagy zavarodva. - szólalt meg lágyan a férfi mintha lett volna egy orosz akcentusa, ami miatt még megnyugtatóbb volt a hangja. - De nem szabad, hogy most elveszítsd magad. Sok információt kell majd megjegyezned, és a testi erőnlétedet is nagyon fel kell turbóznod, ha be akarod pótolni a lemaradásod. És nem szabad feladnod! - jelentette ki, és már majdnem meggyőzött arról, hogy komolyan gondolja és nincs más lehetőségem, amikor kimondta azt a "ha" szócskát.
  - És mi van akkor, ha én nem szeretném? - kérdezte.
  - Hidd el nekem, hogy szeretnéd. Mert akkor a legrosszabb vár rád, ha nem teszed meg a legtöbbet. Rá leszel kényszerítve. - sziszegte kissé fenyegetően, aztán megfordult, hogy csatlakozzon a szervezőkhöz. Út közben még visszafordította a fejét, és a válla fölött hátra szólt. - A szüleiddel pedig nem lesz gond. - a gondolataim újabb táncba kezdtek.
  - Ugye nem azt akarod mondani, hogy megölitek őket? - remegett meg a hangom a kétségbeeséstől, mire a férfi visszafordult.
  - Dehogy! Nem vagyunk mi vadállatok! - jegyezte meg, és újra a teendőinek szentelte a figyelmét. Oda szólt egy másiknak, aki szintén öltönyben feszített, mire az utóbb említett hozzám lépett, és a karomnál fogva megragadott.
  - Gyere, kövess engem.
  - Oké, de tudod, egyedül is tudok menni, nem kell hogy támogass. - jegyeztem meg, és próbáltam a kezemet olyan szögben hajlítani, hogy kiszabaduljon, de nehéz feladatom volt.
  - Abban nem kételkedem - görbült mosolyra a szája. Az első igazi mosoly, amióta felébredtem. - De azt sem hagyhatom, hogy megpróbálj elszökni. - be kellett vallanom, hogy az érve teljesen jogos volt, így hagytam neki, hogy maga mellett kiráncigáljon az udvarra. Kint már sötét volt, és jó nagy területet láttam magam előtt. És egy repülőt.
  - Ugye nem akartok arra az izére felültetni? - kérdeztem, és lábamat próbáltam megvetni a talajon.
  - Mit gondolsz, hogy fogsz eljutni Montanába? - vigyorodott el újra.
  - Azt már nem! Én fel nem szállok rá. Félek a repüléstől, komolyan mondom, ha a repülő velem együtt próbál felszállni, én kidobom a taccsot. - fenyegettem meg, hátha ez hatásos lesz, de csak halkan felnevetett, és betuszkolt az ajtón.