Ötödik fejezet

  Bent már három-négy ember várt, és amint bent voltam, rögtön mellém léptek. Én belekapaszkodtam az ajtófélfába, és hátrapillantottam a vállam felett, hogy segélykérő pillantást lövelljek a férfinak, aki idáig kísért, de ő már nem volt sehol. Ők többen voltak, én egyedül. Győztek felettem, és leültettek az egyik ülésbe.

  - Bocsánat... - hajoltam oda a mellettem lévő nőhöz - Nem tudna nekem szeretni egy pohár vizet és egy vödröt? - erre csak értetlenkedő arc volt a válasz, és átfordult az ablak felé - Szóval nem? Áh...sejtettem.

  Becsatoltam az övemet, mert nem volt mit tenni. Az ajtó még nyitva volt, de már nagyon úgy tűnt, hogy mindenki indulni akar. A barna hajú nő lépett be, akivel először beszélgettem. 

  - Ohh...hallelujah, mond, hogy te tudsz nekem szerezni valamit, amibe belehányhatok - néztem rá esdeklően, mire először visszahőkölt, majd bólintott, és elment a másik irányba. Idegesen tekintgettem egyik arcról a másikra, és vártam, hogy az egyetlen ismerősnek mondható személy visszatérjen.
  Kisvártatva meg is jelent a kezében egy pohárral és egy gyógyszerrel. Ez sem rossz verzió, de kevésbé biztos. A kezembe nyomta a dolgokat, és én készségesen lenyeltem őket, aztán az üres poharat visszaadtam.
  - Hogy hívnak? - kérdeztem meg, mivel a rengetek körülöttem nyüzsgő ember közül egyikről sem tudtam semmit, és ez egy kicsit zavart.
  - Rose. A királynő testőrségébe tartozom. - jegyezte meg, szóval ez biztos valami jelentős információ lehetett.
  - A szőke hajú nő a teremben. Ő volt a királynő?
  - Igen. Vasilissa Dragomirnak hívják. Mora. - tette hozzá, mintha ezzel mindent egyértelművé tenne. Csak nem nekem. Viszont időm már nem volt visszakérdezni, hiszen az ajtókat a helyükre tették, és alattam a gép zümmögni kezdett. Akkor minden kiment a fejemből, és csak azért imádkoztam, hogy éljem túl az utat.
  Már felszálltunk, és egy ideje mentünk, de én még ugyan úgy szorongattam a székem karfáját. Ujjaim már elfehéredtek, de attól még nem lazítottam rajta.
  - Hey, minden oké?
  - Jah, miért? - kérdeztem vissza kissé nehézkesen.
  - Mert eléggé sápadt vagy. - jegyezte meg a másik.
  - Tényleg? - fordultam oda, és kezembe újra eljutott a vér.
  - Nyugodj meg, semmi baj nem lesz. Sőt, nemsokára oda is érünk. - tette a vállamra a kezét, aztán visszaült. Megpróbáltam ellazulni, és nemsokára álomba is zuhantam. Nem gyakran szoktam egész napokat fent lenni.
 
  Egy pár óra múlva egy kéz rázott fel. - Megérkeztünk! - szólt nekem Rose, és kimutatott az ablakon, hogy a én is megnézhessem. Egy jó nagy erdő terült el lent, előtte pedig jó pár épületrészből álló építmény. Sóhajtottam, mert rájöttem, hogy nincs visszaút.