Mielőtt észbe kaphattam volna, már mindenki mozgósította magát. Egy hosszú hajú férfi lépett oda hozzám, aki egy érzelmes pillantást vetett a barnára. Tuti hogy volt valami köztük, de most valahogy nem értem rá ezzel foglalkozni.
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Gondoskodom róla. - mondta nekem.
- Már hogy ne aggódnék, amikor nem tudom hogy hol vagyok, és még csak a szüleim sem tudnak rólam semmit. Nincsenek itt a cuccaim, és azt akarják, hogy elhiggyem ezt a sok hülyeséget, amit itt összehordanak? Nem tudom mi az a striga, vagy hogy komolyan meghaltam-e, de ezt nem tehetik velem, azt tudom. Vannak jogaim. És az emberrablásért akár le is csukhatják magukat. - mondtam csak egyre a magamét, mert úgy tűnt, hogy a rettegés kezdi átvenni felettem az uralmat, és ezt nem hagyhattam. Ki kellett adnom a gőzt.
- Értem, hogy most össze vagy zavarodva. - szólalt meg lágyan a férfi mintha lett volna egy orosz akcentusa, ami miatt még megnyugtatóbb volt a hangja. - De nem szabad, hogy most elveszítsd magad. Sok információt kell majd megjegyezned, és a testi erőnlétedet is nagyon fel kell turbóznod, ha be akarod pótolni a lemaradásod. És nem szabad feladnod! - jelentette ki, és már majdnem meggyőzött arról, hogy komolyan gondolja és nincs más lehetőségem, amikor kimondta azt a "ha" szócskát.
- És mi van akkor, ha én nem szeretném? - kérdezte.
- Hidd el nekem, hogy szeretnéd. Mert akkor a legrosszabb vár rád, ha nem teszed meg a legtöbbet. Rá leszel kényszerítve. - sziszegte kissé fenyegetően, aztán megfordult, hogy csatlakozzon a szervezőkhöz. Út közben még visszafordította a fejét, és a válla fölött hátra szólt. - A szüleiddel pedig nem lesz gond. - a gondolataim újabb táncba kezdtek.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy megölitek őket? - remegett meg a hangom a kétségbeeséstől, mire a férfi visszafordult.
- Dehogy! Nem vagyunk mi vadállatok! - jegyezte meg, és újra a teendőinek szentelte a figyelmét. Oda szólt egy másiknak, aki szintén öltönyben feszített, mire az utóbb említett hozzám lépett, és a karomnál fogva megragadott.
- Gyere, kövess engem.
- Oké, de tudod, egyedül is tudok menni, nem kell hogy támogass. - jegyeztem meg, és próbáltam a kezemet olyan szögben hajlítani, hogy kiszabaduljon, de nehéz feladatom volt.
- Abban nem kételkedem - görbült mosolyra a szája. Az első igazi mosoly, amióta felébredtem. - De azt sem hagyhatom, hogy megpróbálj elszökni. - be kellett vallanom, hogy az érve teljesen jogos volt, így hagytam neki, hogy maga mellett kiráncigáljon az udvarra. Kint már sötét volt, és jó nagy területet láttam magam előtt. És egy repülőt.
- Ugye nem akartok arra az izére felültetni? - kérdeztem, és lábamat próbáltam megvetni a talajon.
- Mit gondolsz, hogy fogsz eljutni Montanába? - vigyorodott el újra.
- Azt már nem! Én fel nem szállok rá. Félek a repüléstől, komolyan mondom, ha a repülő velem együtt próbál felszállni, én kidobom a taccsot. - fenyegettem meg, hátha ez hatásos lesz, de csak halkan felnevetett, és betuszkolt az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése